Az egyik olyan nap, amit nagyon vártunk, végre elérkezett. Reggel igen korán nem sokkal 8 óra után már ott is voltunk a Vatikáni múzeum bejáratánál. Nem gondoltuk, de nagyon jó volt, hogy ide is az interneten vettük meg a jegyet, hisz a korai idő ellenére, már elég sokan álltak sorban. Arról nem is beszélve, hogy a múzeum 9 kor nyitott, tehát több, mint háromnegyed órát lehetett volna sorba állni, mire a sor elindul. Ehelyett, mi az előre váltottak üres sorában simán bejutottunk. Igazán nem értettük, hogy kevéssel fél kilenc előtt, ez miként lehetséges, ha a múzeum 9 kor nyit, de örültünk neki.
Az első kiállítási rész nem igen volt az én világom, nem az Egyiptomi korral van a gondom, hanem a fellelhető tárgyakban. Szóval ezt én elégé felületessen néztem végig és szerencsére egész nap csak ez volt az egyetlen, ahol unatkoztam.
Azt nagyon sajnáltam egész végig, hogy nem találtunk egy térképszerűen leírt kiállítási útmutatót. Főleg amikor már néhány részt megtekintettünk, eltel pár óra, nem tudtuk, miként osszuk be az időnk. Voltak olyan részek ahol szívem szerint órákat ott tudtam volna időzni, és volt olyan rész ahol, ha szerettem volna, sem tudok sokat maradni, mivel a nagy tömeg sodort, mint egy ár.
Nem is tudom, hogy szánalmas, avagy nevetséges volt inkább, ahogy sok turistacsoport rohant az idegenvezető által diktált tempóban keresztül az egész Vatikáni Múzeumon, hogy 2 – 3 óra alatt kint legyenek. Minden bizonnyal sok minden nem maradt meg bennük, csak a tudat, hogy ott is jártak. Mi összességében 7,5 órát töltöttünk a múzeumban és még így is néhány rész kimaradt. De ahol jártunk, ott annyi időt töltöttünk, amennyit fontosnak tartottunk.
Fantasztikus volt nézelődni a különböző termek díszítésein, freskóin, képeken és bele gondolni, hogy közben X vagy Y pápának itt volt az ilyen, olyan terme. Szobrok, festmények, gobelinek, egyházi tárgyak, ékszerek káprázatos sokaságét szemlélve az adott kor hatását lehetet szinte érezni.
Természetesen izgatottan vártuk a Sixtus kápolna megtekintését, melynek közelségét onnan érzékeltük, hogy megakadt a tömeg. Szinte lépésben haladtunk, míg nem beléphetünk a kápolnába. Néhány biztonsági őr igyekezet csorda módjára terelni a tömeg, hogy az mielőbb a falak mentén L alakban egymást taposva néhány percen belül elhagyják a kápolnát. Mi nem hagyva magunk és „kitörtünk” a terelés kordonjából és középre mentünk a kápolnában, hogy nyugodtan nézhessük a páratlan freskókat. Az érthetetlen fotózási tiltás ellenérére is sokan kattogtatták titokban a gépeiket. Na is itt is megállás nélkül szólt a hangszórókból a „Pleace Silencio”, mely igen zavaró, mesterkélt és egyáltalán nem e helyre valónak tartottam. Sokkal jobb volt, mikor egy pap kiállt és szelíd, angol nyelven csendre intette a tömeget, majd áldást és imádságot mondott el. Nagyobb csend volt amint a „ Plesace Silencio” kiabálásával éretek el.
Természetesen a Sixtus kápolna után, még mindig maradt nézni valónk, sőt a Vatikáni Múzeumba volt egy étterem ahol kényelmesen és elég olcsón meg tudtunk ebédelni. Így tényleg minden sietség nélkül folytathattuk a nézelődést.
Mi is beleestünk sokak buta csapdájába, hogy a múzeum napjára tettük be Szent Péter Bazilika megtekintését. Ahogy a Szent Péter térre értünk, és megláttuk a hatalmas tömeget, ahogy sorba állnak a beléptető kapun való áthaladásra egyből átterveztük a programunk. Nem akartuk a világ legjelentősebb templomába úgy belépni, hogy minket az óra szűkössége irányítson. Így ezt péntek reggelre tettük át és helyette sétáltunk egyet a városban.
Sajnos sok mindent nem tudtunk e délután már csinálni, lévén, hogy jóval elmúlt 16 óra és nem sokára egy zivatar zavarta meg a városnézésünk. Ez az este volt az egyetlen mikor nem ücsörögtük a Szent Péter téren.